Az Electro World megnyitója a tömegből

0
21

A városon átautózva ugyan kicsit gyanús a nagyobb forgalom, de csak a körfeljáróról a Tesco felé lehajtva tárul a szemem elé, hogy korántsem én leszek az első, aki belép majd az alacsony árak közé: a Tesco parkolójának Electro World felé eső vége már tele van személyautókkal. Én is itt állok meg, hiszen az a telefon, meg a számítástechnikai kellék, amire a fogamat fenem, mégsem egy mosógép vagy egy tévé; kényelmesen el tudok sétálni vele idáig.

Hat óra nyolc perc. A műszaki áruház előtt tömeg áll – igaz, kisebb tömeg, és viszonylag szellősen. Nagyjából meg lehet saccolni: a fiatalabbak nagy része az alacsony áron hirdetett tévéért jöhetett, az idősebbek, nyugdíjasok slágerterméke a különlegesen olcsó porszívó lesz. Egy kis helyezkedéssel meglehetősen jó pozíciót tudok szerezni közvetlenül a bejárattal szemben, mintegy tíz-tizenöt méterre az ajtótól. Még majdnem két óra a nyitásig.

Hat óra negyvenkét perc. A tömeg növekszik, valamivel szorosabban állunk. Ahogy körbefordulok, részben, mert még épphogy csak pirkad, részben, mert nálam magasabbak is akadnak jócskán, nem látom az embersereg végét. Valamilyen nejlonszalagon taposok; a mellettem álló azt mondja, azzal volt kijelölve a sor, amit még kora hajnalban tartottak. Megkérdezem tőle, mióta van itt. A válasz rövid: négy. Hét óra harminchat. Eszembe jut egy barátom, aki azt mondta, elég lesz, ha fél nyolcra jön. Szerintem már esélytelen. Főleg, hogy annak a háromszázötven televíziónak az egyikére pályázik, amire itt a tömeg nagyrésze. Fogalmam sincs, hányan lehetünk, már körülnézni sem tudok. Piros helikopter köröz fölöttünk; mosolyoghatunk az RTL Klub reggeli műsorának kamerájába. Az áruház tetején fotósok tűnnek fel, a vakuk villanására a tömeg már nem mosolyokat villant, inkább integetnek vagy mutogatnak, szidják az újságírókat. Erre én nagyokat hallgatok.

Hét óra ötvenkilenc. Már mindenki kissé erőltetett pózban áll: legalább egy váll, vagy egy láb olyan helyzetben van, hogy ha kinyílik a kapu, akkor sikeres kezdő lendületet lehessen venni. Hátulról kiabálás: “Nyissátok már ki!”. Fokozódó türelmetlenség. Egy kis szilveszteri hangulat: az utolsó tíz másodpercet nyolcig a tömeg együtt számolja vissza. “Tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy…” – és nem történik semmi. Nyolc óra öt perc. Az ajtó még mindig zárva, mögötte a redőny leengedve. A tömeg türelmetlen, de alapvetően nyugodt. Összetartó a hangulat, viccelődünk: “Nem merik felhúzni a redőnyt, mert nincs mögötte semmi…”, “Többen vagyunk, mint az X párt nagygyűlésén…”, “Biztos lemaradtak az építkezéssel és még szárad a festés…” Ez utóbbit kezdjük elhinni, mert egyszer csak egy festőlétra bukkan fel a tömegben a bejárattól balra, civil ruhás úriember mászik fel rá. Elkezd beszélni, de ahol állok nem sokat lehet érteni belőle. A hangfoszlányokból azért kiderül: nem akarják megnyitni az áruházat, amíg ennyire rendezetlen a tömeg. Általános zúgolódás. Az előbbi szószóló sietve elhagyja a létrát, helyére egyenruhás rendőr hág föl; megszólalni azonban nincs ideje, a tömegen röhögés morajlik végig az “Almaszedő rendőr, almafa nélkül” című csendélet láttán. Az általános derültség csillapodásával a közeg ugyanazt ismétli, mint a létra előbbi vitéze, így feltehetően az egyenruha keltette tiszteletben bízhatott, amit viszont már korábban eljátszott előnytelen pozíciójából adódóan.

Nem tudom, mennyi az idő, a tömeg annyira szorosan áll, hogy az ember kétszer is meggondolja, felemeli-e a kezét – könnyen lehet, hogy utána nem tudja visszaengedni jó ideig. “Sok jó ember kis helyen is nyomorog” – jut eszembe a kicsavart közmondás. A tömeg körül látni néhány tányérsapkát, alattuk gazdáik hangosbeszélőn ismételgetik: a rendőrség addig nem járul hozzá az áruház megnyitásához, amíg azt nem lehet biztonságosan végrehajtani. A zárt bejárati ajtónál bevásárlókocsik emelkednek föl, és a kezeken továbbadva haladnak a tömeg széle felé: a korán érkezők még ezekkel az alkalmatosságokkal álltak a kapuhoz, de az embersereg szorítása folytán a bevásárláshoz alapesetben nélkülözhetetlen eszközök most csak a helyet foglalják, így szabadulnak tőlük. Mindenesetre némi cinizmussal állapítjuk meg, hogy az áruház megnyitása, tehát a tömeg lazulása a rendőrök szerint nem biztonságos, nehéz, fém bevásárlókocsik labilis adogatása a tömeg feje fölött viszont ezek szerint veszélytelen művelet, hiszen a biztos urak nem lépnek közbe.

Fél tíz körül járhat, bár az időről már végképp semmi fogalmunk sincs. Az RTL reggeli műsorának mindenesetre biztosan vége, mert a helikopterük felszívódott. A rendőrök sorba állva próbálnak befurakodni a tömeg elejébe, és hátrébb küldeni az embereket, de mivel a hátrébb állók nem mozdulnak, ez reménytelen vállalkozásnak tűnik; a zsaruk visszahátrálnak. Látni, ahogy rezeg a bejárati üvegfal; az elöl levők döngetik, bár nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal, hogy betörjék. Pánik nincs, csak a türelem fogy vészesen: a tömeg néha hullámzik egyet-egyet. A rendőrök most a tömeg közepét próbálják kettéválasztani, nem sokkal mögöttem. A taktika ugyanaz: sorban nyomakodnak be az emberek közé, közben mint betanult verset mondják: “Kérjük lépjenek hátrébb, és kérjék meg erre a mögöttük állókat is”. Mesébe illően naiv próbálkozás, senki nem mozdul, megint csak a rendőrök fújnak visszavonulót.

Tíz óra lehet, amikor hat-nyolc rendőr furakszik a bejárathoz. Egyiküknél hangosbeszélő, az a fajta, amin keresztül még kevesebbet lehet hallani, mintha a használója csak simán kieresztené a hangját. Az elöl állók közvetítésével azért megtudjuk mi is, hogy hajlandók kinyitni az áruházat, de egyszerre csak kisebb csoportokat engednek be. A kapu mögött emelkedik a redőny, a tömeg örömittasan kiált fel. Kinyílik az üvegajtó, a tömeg első lökése a rendőröket betaszítja az előtérbe, ahol aztán megvetik a lábukat, és néhány perc alatt visszatolják az embereket az ajtó vonaláig. A nyitott ajtó mindenesetre fellelkesíti a tömeget, iszonyatosan összepréselődünk. Igyekszem karba tenni a kezem magam előtt, hogy legalább úgy érezzem, védve vagyok.

Amennyire láthattuk, tíz-húsz ember juthatott be eddig egyesével, amikor a tömeget tartó rendőrök mögötti hangszórós tiszt bejelenti, hogy már háromszázötven embert engedtek be, most várjunk egy kicsit. A tömeg elképesztő kiabálással fogadja a hírt, megjegyzéseket téve a rendőr jártasságára a számtanban. Hátulról valamilyen kisebb tárgyak repülnek előre, eltalálva az elöl állókat és a rendőröket egyaránt; felém is repül és a nekem préselődő házaspár vállára pottyan egy – pogácsa. Olyan szorosan állunk, hogy egy gombostűt nem lehetne leejteni, így a pogácsának sincs esélye lejjebb jutni. Szép kis pogácsa, én meg nem reggeliztem, úgyhogy kis mozgolódás után kiszabadítom a jobb kezemet, és megszerzem. Jólesik, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, mi volna, ha a tömeg hirtelen úgy megszorulna, hogy nem tudnám lenyelni. A pogácsa szerencsére már békében bevégezte sorsát, amikor a rendőrök bejelentik, hogy megint beengednek néhány embert. Nem kezdődött pánikszerű tolongás, hiszen nem volt hová: ennél szorosabban már nemigen állhattunk volna. A bejárathoz centiről-centire közeledve mégis egyre jobban préselődünk, hiszen jobbról, balról és középről is ugyanúgy nyomakodik mindenki, a tömeg tölcsérszerűen tart az egy kapu felé. Hirtelen recsegés hallatszik: az ajtó keretének egyik eleme nem bírta a nyomást, és a nekifeszülő kezében maradt.

“Segítsenek, valaki rosszul lett!” – kiabálnak nem sokkal mögöttem. Egy idősebb hölgy került az ájulás közelébe, ki kellene jutnia innen, de a tömeg gyakorlatilag mozdulni sem tud. A hölgy kimenekítésének útjában a bejárat felé aztán az egymás mellett állók – így jómagam és a nekem jobbra álló is – igyekeznek szembefordulni egymással, egymás vállának feszítik a két kezüket, és próbálják széttolni egymást, és a mögöttük levő tömeget. Lépésről lépésre, de az idős hölgyet lassan eljuttatjuk a bejáratig. Ő az első, aki nem bírta tovább a tömeget, de nemsokára többen is akadnak. Minél közelebb jut valaki a bejárathoz, annál jobban tör előre, hogy a következő bejutó csoportban benne legyen. Az emberek egyre jobban egymásra szorulnak, egy-egy hátulról jövő nagyobb lökés után a lélegzetem is elszorul néhány pillanatra. Közben egyre gyakrabban hangzik fel a tömegből a segélykérés, hogy rosszul lett valaki, egyre gyakrabban próbálunk utat adni a segítségre szorulóknak: idősebb hölgyek, fiatal lányok és egy kismama is a tömeg támogatására bízva magát jut el a bejáratnál álló rendőrökhöz; többnyire elgyengültek, rosszul vannak, némelyiküknek viszont lába tört. Tőlem balra egy hatvan-hetven körüli idős hölgy kuporog némán, elképzelhetetlenül kicsire összehúzva magát. “Jól tetszik lenni?” kérdezem tőle aggódva. “Persze! Ezek a fiatalok viszont milyen keveset bírnak ki…” mosolyog ki bágyadtan a lila kalapja alól.

Ismét bejut néhány ember, a rendőrök fala pont előttem zár össze. Zavartan vetek oda egy “Bocs!”-ot az izzadva erőlködő egyenruhásnak, akinek a vállára támaszkodva tartom magam mögött vele együtt a tömeget. Fölöttünk, a bejárat fölött “Üdvözlünk!” feliratú tábla, amit mi itt a nyomorgásban inkább “Üdvözülünk”-nek olvasunk – hiszen a bejutást már-már egyenlőnek tekintettük ezzel.

Kevéssel mellettem ismét utat engednek a tömegnek, és végre a kapun belül tudhatom magam, s bár bejutáskor akaratlanul meglehetősen nagyot rúgtam az egyik rendőrbe, azzal vigasztalódom, hogy kap ő itt ma többet is. Végre megnézhetem az órámat: tizenegy múlt.

Idebent nyoma sincs a kinti tumultusnak; mintha csak egy szimpla hétvégén ugrottam volna be bármelyik bevásárlóközpontba. A pénztáraknál ugyan hosszú sorok állnak, de az legalább már egy kulturált formája az előrejutás megszervezésének. A számítástechnikai osztály után a telefonok felé vettem az irányt, ahol szerencsére még találtam is néhány darabot a katalógusból kiszemelt készülékből. Az eladó – fiatal leányzó – ugyan sűrű bocsánatkérések közepette elképesztő lassúsággal vitte be adataimat a számítógépbe (én mutogattam neki a billentyűzeten, hogy melyik betű hol van), de ez már bőven elviselhető volt azok után, amit odakint kellett kiállni.

A pénztárosok sem voltak a helyzet magaslatán, így újabb két óra sorban állás következett. A bejáratra rálátva láthattuk, hogy továbbra is sokan lesznek rosszul, de a technika változott: az áldozatokat a tömeg a feje fölött továbbította az elsősegélyhelyre. Fél kettő is elmúlt mire – birtokomban az áhított termékekkel – magam mögött hagyhattam az áruházat. Amíg visszagyalogoltam az autómig, láthattam, hogy az újonnan érkezőket már sorba próbálják rendezni, sorszámot osztanak nekik, mégis sokan visszafordulnak azzal, hogy “milyen sokan vannak”. A réten, az út mellett, a körforgalom külső és belső ívén, az autópálya leállósávjaiban számtalan autó állt, a helyzet talán még kaotikusabb volt, mint bent a tömegben.
Budaörs estére a híradók vezető témájává vált; újabb áruházat nyitottunk.