“Szemet szem ért” avagy dr. Kovács Eszter fotós világa

0
16

A 28 éves pályakezdő fotós, egyébként szemész doktornő nemcsak színes vizuális világával lepi meg környezetét, de mint kiderült, már neves színészek által előadott verseket ír, a gyermekkori zongorát nemrég dobfelszerelésre cserélte, és nem utolsó sorban tagja a Mensa HungarIQa-nak.

- Hogyan fér meg az ember életében ennyi minden, amivel most egyszerre foglalkozik? Ráadásul orvosként a tudományos gondolkodás mellett jelenik meg művészi érzéke.

Teljesen jól megférnek bennem, nem hiszem, hogy egyik kizárná a másikat. Nyitott vagyok a világra, mindenre rá tudok csodálkozni, csupán annyi a különbség, hogy ezt olykor fényképezőgéppel a kezemben teszem. Szeretem megfigyelni, kipróbálni, és akár kikísérletezni a dolgokat. Rengeteg örömforrás van életünkben, igyekszem a lehető legtöbbet megtalálni. Leginkább az időm a korlátom, amit szemész rezidensként nem mindig tudok művészi kedvtelésre fordítani. 

- Vagyis végzettség szerint szemész orvosnak készül és a művészet csak hobbi az életében. Mit jelent az, hogy szemész rezidens?

Az általános orvosi egyetemi évek után még öt évet kell tanulni választott szakvizsgámhoz, ennek második évét végzem a Mária utcai Szemklinikán központi gyakornokként. 

- Van valamilyen összefüggés a szemészeti orvosi pálya és a fotós világának szeretete között?

Technikai ismeretekben talán igen, hiszen mindkettő a látást célozza meg, és ha megnézzük a biológiai tankönyvekben a szem és a fényképezőgép működésének leírását, akkor még szakkifejezésekben is találkozunk hasonlóságokkal. Számomra inkább az érzések kifejezése a lényeges, hogy tudjunk „jól” látni, meglátni a körülöttünk lévő világot. Fotóimmal éppen olyan részletekre szeretném terelni mások figyelmét, melyeket nem igazán vesznek észre a nagy rohanásban. Egy életünk van, töltsük ki minél több szépséggel, és ne hagyjuk, hogy a „hétköznapok” meggátoljanak ebben. 

- De azért nyilván a technikai ismeretek is segítenek egy jó kép elkészítéséhez. Mennyire tudatos alkotó? Milyen gépet használ?

Teljesen amatőr vagyok, csak annyi szaktudásom van, amit autodidakta módon elsajátítok. Nem is célom a hivatásos művészi lét, sőt gyakran az ösztönt többre értékelem a tanult fogásoknál a művészetben. Egy egyszerű analóg Nikon gépem van, amit nagyon szeretek. Az analóg technika is tele van kísérletezési lehetőségekkel, nemcsak a digitális trükkökkel lehet különleges élményt nyújtani. Szívesen használok teleobjektívet, így ráközelítéssel olyasmit fedezhetek fel, amit normál nézetben nem láthatnánk. Képeimnek lényege, hogy mindig a valóságot ábrázolom, csak sokszor úgy, ahogyan azt szabad szemmel nem láthatjuk. Erre jó példa egy szökőkút megörökítése, ahol a vízcseppek útját a fotós technika nélkül nem láthatnánk.

- Nem is próbálkozott soha a digitális technika csodáival?
Nem igazán érdekel a lehetőség, hogy utólag belenyúljak, kozmetikázzam a kész képeket. Nagyon büszke vagyok arra, hogy hagyományos módon készült fotóimon meg tudom örökíteni a szépet és titokzatosat. Örülök, ha egy-egy kép elgondolkodtatja az embereket, vajon mit ábrázol? Mit is vettem lencsevégre? Ráadásul úgy látom és mások is mondták már, hogy a hagyományos filmre készült képek sokkal élettelibbek, igazibbak. A digitális képek nemcsak fakóbbak, hanem nekem hiányzik belőlük a lélek.

- Ha már a lélek megnyilvánulásait említi. Milyen érzéseket szeretne igazán a fotóin keresztül mások felé közvetíteni? Mármint a titokzatosságon túl. Honnan jön az ihlet?
Mivel egyelőre főként természetfotózással foglalkozom, útjaim során vagy akár otthon is, a környezetemben bárhol adott a téma. Nagyon szeretek utazni, de nem gondolom, hogy a világ túlsó részére kell menni egy jó felvételért. Persze vannak olyan fotóim, amelyek különleges helyszíneken készültek, de a kép sikere, művészi értéke nem ettől függ. Így viszont közel tudom hozni azok számára a „láthatatlan” világot, akik nem utazhatnak, és nem lehet részük a távoli csodákban. Nem csupán magamnak fotózom, éppen ezért fontos számomra, hogy másoknak mit jelentenek a képeim. Hogyan látják, milyen emlékeket idéznek fel, mit értenek meg belőlük? Többek között ezért lett a tárlat címe: „Szemet szem ért”. Alapot nyújtok, melyre a befogadóképes emberek építkezhetnek. Örülök, ha sikerül felidézniük életük egy-egy örömteli pillanatát vagy éppen új álmokat találnak fotóim által.

- Hogyan jött létre a kiállítás és mi alapján állította össze a bemutatót? Van kedvenc fotója?
Igazából anyukámnak köszönhetem a kiállítást, ő bátorított, hogy a budaörsi tavaszi fesztivál keretében próbáljunk lehetőséget keresni. Mandel Róbert, a fesztivál szervezője pedig lehetőséget adott a megvalósításra. Bár eleinte aggódtam mi sül ki belőle, most már nagyon örülök, hogy létrejött. Felejthetetlen érzés volt bekeretezett, nagyított képeimet a Városi Klub reflektorainak különleges megvilágításában látni, és megmutatni másoknak. A válogatásnál egykori kedves tanárnőm, Nagyné Kántor Éva segítségét kértem, aki még gyermekként vezetett be a vizualitás szépségeibe. Bár a rajzoláshoz nem volt sok érzékem, mégis öröm volt tőle tanulni. Természetesen kiállításom megnyitó beszédét is ő tartotta, ezért is nagyon hálás vagyok neki. Ízlésem mellett a művészi érték volt fontos szempontunk a szelektálásban. Az, hogy e kettő gyakran egybeesik, csupán ráadás, így kedvenc fotóim is bemutatásra kerültek. Végül 23 kép került az összeállításba. Egyik személyes kedvencem, a spanyol tengerpart aranyló vize és homokja, mely másik két fotóval együtt, különleges térhatást adó, matt festővászonra nyomott képként volt látható. A kíváncsiság vitt rá erre a megoldásra és nemcsak, hogy nem bántam meg, máskor is szívesen fogom alkalmazni.

- Mi mindenre vette még rá a kíváncsisága? Saját személyiségét hogyan viszi a művészetébe?
Szeretek játszani, próbálom megőrizni a gyermeket magamban. Igyekszem mindenhez természetes módon közelíteni, keresem a lehetőségeket, és az adott helyzetből igyekszem a maximumot kihozni. Imádom a zenét, a ritmust. Ez, illetve szüleim vettek rá gyermekkoromban a zongorajátékra, melyet a budaörsi zeneiskolában tanultam. Később, tanulmányaim miatt nem volt elég időm gyakorolni, így abbahagytam. Mivel hiányérzetem volt, „lazább” egyetemi éveim alatt dobolni kezdtem és jelenleg is így élem ki magam. A dobolás nemcsak örömet okoz, kikapcsol, hanem segít koncentrálni és szinkronba hozni végtagjaim, ami a szakmámban is elengedhetetlen. Ugyanakkor szeretem, ha egy terület behatárolható, ezért választottam a szemészetet, mint „kis szakmát”. Időnként verseket is írok. Megadatott, hogy a Nemzeti Színház neves színészei tolmácsolásában kerültek előadásra. Meglepő élmény volt, hogy a nívós színészi előadás mennyi pluszt képes adni hozzájuk, mintha nem is saját verseim hangzottak volna el.

- Hogyan került a színészet közelébe?
A Mensa HungarIQa Egyesület tagjaként jött a lehetőség. Az egyetemen váratlanul ajánlotta fel pszichológia tanárunk, hogy készítsük el IQ tesztjüket. Felkészületlenül, kíváncsiságból, „próba szerencse” alapon megcsináltam és olyan jól sikerült, hogy beléphettem az egyesületbe. Egy karácsonyi ünnepségükön pedig alkalom nyílt, hogy néhány versemet elszavalják.