Az “Arany diplomás” Koppány Attiláról

0
181
5820.jpg

Mesélne nekünk arról, hogy miért választotta ezt a pályát?

Minden diákkoromban Székesfehérváron kezdődött a ’60-as évek elején. Első művésztanáraim Ballagó Imre és Áron Nagy Lajos festőművészek nagy hatással voltak rám, és tanítványukként már 16 és 18 évesen aranyérmet nyertem a Keszthelyi Helikoni Ünnepségeken képzőművészet kategóriában. Szívem szerint leginkább ebbe az irányba mentem volna tovább, de a „családi tanács” a Műegyetemen való továbbtanulást támogatta. Szerencsére fakultáció keretében az Építészmérnöki Kar Rajz és Formaismeretek Tanszékének műtermeiben művészeti tárgyakat is tanulhattam Máriási Iván és Boross Géza festőművészek irányításával. A műegyetemi tanulmányok mellett minden szabadidőmet arra fordítottam, hogy képzőművészeti körökben és szabadiskolákban fejlesszem művészi képességeimet. Összességében egy tízéves szakmai képzés után – mondhatnám kerülő úton -  bejutottam a professzionális tárlatokra és tagja lettem a Képzőművészeti Alapnak.

 

Ki az, akikre most is felnéz?

Legnagyobb hatással a művészi fejlődésemre talán Máriási (Masznyik) Iván festőművész volt, aki korrektúráival a formai érzékenység tekintetében a legjobb irányban segítette fejlődésemet. Már nem él, de mai is gyakran gondolok rá. Az első önálló tárlatomat 1968-ban Budapesten Dr. Pogány Frigyes professzor az Iparművészeti Főiskola akkori főigazgatója nyitotta meg. Pályám kezdetén az ő bölcs tanácsai és támogatása sokat jelentettek számomra. Egyébként Pogány professzor úr felajánlotta, hogy felvételi nélkül átvesz művész szakra az Iparművészeti Főiskolára, de egy hét gondolkodási idő után – és 3 év műegyetemi tanulás után – megköszöntem a lehetőséget és maradtam.

 

Az első kiállítást rengeteg hazai és külföldi esemény követte. Melyek ezek közül a legemlékezetesebbek?

Eddig közel 50 önálló tárlatot rendeztem itthon és külföldön, és mintegy 100 kollektív kiállításon szerepeltek munkáim. Külföldön először Erfurtban a Rieth Galériában, majd később Grazban volt önálló tárlatom. Legutóbb a franciaországi Socheaux-ban a kortárs magyar festőket bemutató sorozatban rendezett kiállításon szerepeltem egy francia szobrásszal közösen. Kellemes emlék, hogy a megnyitó ünnepség után 2 képet azonnal meg is vásároltak tőlem. Egyébként ebben a francia galériában az utóbbi 30 évben többek közt már Picasso, Dufy, Leger, Rouault és  Klee kiállítást  is rendeztek, tehát „megszentelt” helynek számított.

Nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy 2006-ban elnyertem az „IN MEMORIAM 1956” 2. Országos Képzőművészeti Kiállítás I. díját Mosonmagyaróváron a „Mementó” c. festményemmel. 2012-ben Győrben Szent László díjat kaptam, ami a város legmagasabb kitüntetése. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében 4 művem található, de sok alkotásomat őrzi a Xantus János Múzeum is. A nagyobb magángyűjteményekben, például a Körmendi-Csák Kortárs Művészeti Gyűjteményben vagy a Rechnitzer-gyűjteményben is megtalálhatók alkotásaim.

 

Székesfehérvár, Budapest majd Győr után most Budaörsön él és alkot. Miért éppen Budaörs?

A párommal döntöttünk úgy, hogy a gyerekekhez, unokákhoz közelebb szeretnénk lenni, és ekkor esett a választásunk Budaörsre. Néhány éve költöztünk a Kamaraerdőben lévő Kismartoni utcába, ahol a párom és én is dolgozunk és élünk; itt sikerült kialakítani azt a műtermet is, amelyben az utóbbi évek alkotásai megszülettek. Budaörsre költözésem után a Városháza aulájában rendeztem  meg az első itteni bemutatkozó kiállításomat. A budaörsiek napjainkban is találkozhatnak a munkámmal a Budaörsi Városházán, ahol a Kulturális Iroda folyosóján látható „Az első nap” c. szitanyomatom, valamint egy állandó, 10-12 festményből álló kamara kiállítás díszíti az egyik budaörsi fogorvosi rendelő helyiségeit is.

 

Mi az, amin jelenleg is dolgozik? Milyen kérdések foglalkoztatják?

A 2016-os Hatvani Tájkép Biennáléra készülve éppen tájképeket festek. Legutóbbi utazásaim élményeit pedig egy akvarell sorozatban készülök megörökíteni. Kortárs művészként a világ kihívásaira keresek válaszokat, amelyek az itt és most összefüggéseiből kiemelve is megállják a helyüket, és amelyek később is értelmezhetőek maradnak. Remélem, hogy  műveim maguk is túlélik saját keletkezési korukat az idő és a tér legyőzhetőségének dokumentumaiként. Az alaptermészetemhez tartozik, hogy imádom a kihívásokat. Ugyanakkor vallom, hogy a művészetben az önfegyelem is fontos; amikor a művészet kezd eltorzulni, valami nem jól működik. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a művészet az emberiség lelkiismerete és önmagáról való legbiztosabb tudása. Ezért is érzékeny a művészet a világban zajló folyamatokra. Sajnos, azt tapasztalom, hogy bár Magyarországon ma mintegy 6000 hivatásos képző- és iparművész tevékenykedik, a közönség jelentős része mégis a művészi értéket nélkülöző, de olcsóbb giccs irányába elhajló képeket preferálja.

 

Azt olvastam, hogy az utóbbi évtizedben egyre többször lépett ki a sík két dimenziójából a síkplasztika műfaja felé, ugyanakkor folyamatosan kísérletezik az elektrográfia lehetőségeivel is…

Késztetést éreztem arra, hogy az akvarell, akril, olaj és különféle grafikai technikák után az egyes műfajok közötti határterületet keressem. Míg a síkplasztikáimban inkább a képfelületek megmozgatására, izgalmassá tételére törekszem, addig az elektrográfiai munkáimban ecsettel már nem elérhető faktúrákat, komputeres technikát alkalmazok. A képeim vizuális élmények alapján, azok újraértelmezésével alakulnak ki. A „Nyomorúság” c. művem – amellyel a Fehérvár Szalon díját nyertem - például úgy készült, hogy a főmotívumot, azaz a képen szereplő emberalakot digitális felvétellel készítettem el, amit aztán egy már meglévő akril festményem digitalizált változatával egyesítettem. A komputeren egérrel elvégzett további rajzolás festés után színes lézernyomtatóval került vászonra a végleges műalkotás.

 

Említette az idő és a tér legyőzhetőségét. Mi az, amit még ennél is fontosabbnak tart?

Valóban nagyon fontos nekem az idő; talán ezért is vonzódom a szép karórákhoz. De ami talán még ennél is többet jelent nekem, az a művészet és az érzelmek összefonódása, ahol a művészet az esszenciális lényeg megragadása a valóságból. Őszintén szeretek szólni a festményeimen keresztül a civilizáció diszharmonikus jelenségeiről. A globalizálódó fogyasztói társadalom egyre inkább a kulturális dekadencia felé kormányozza jelenlegi világunkat. A harsogó reklámok, a piaci marketing erőszakossága egyre inkább tompítják érzékeinket a finom, differenciált szépség befogadására. Az esztétikumot túlharsogja a szenzáció hajszolása, az érzékelési küszöbértékek egyre emelkednek és néha már csak a brutális „hangokat” halljuk meg.

 

A szeméből mégis egy pozitív életérzés sugárzik. Bizakodva tekint a jövőre?

68 éves vagyok, de még érzek magamban késztetést egy „20 éves programra”. Ebben fontos szerepet kap a folyamatos jelenlét az aktuális országos tárlatokon és bónuszként pedig szerepel a terveim között egy összegző jellegű életmű kiállítás, majd ha elérkezik az ideje. Egyébként retrospektív tárlatom már volt 2006-ban a Győri Művészeti Múzeum termeiben. Visszatérve a legközelebbi eseményekre, decemberben Szentendrén, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) szervezésében a Művészetmalomban megrendezésre kerülő „HARMÓNIA” című országos tárlaton szerepelek. A következő napjaim feladata pedig a Magyar Elektrográfiai Társaság (MET) idei Téli Tárlatára való felkészülés

 

Köszönöm szépen, hogy időt szakított az interjúra!

5820.jpg